Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szeretet és birtokviszony



Fogalmam sincs – vagy talán van, de nem vagyok benne biztos –, hogy miért van ilyen lámpalázam, hiszen negyven éve már – vagy több is –, hogy folyton előadásokat tartok, igazából ezt nagyon rutinosan kellene csinálnom, de anyák napja van, meg a Születés Hete – nem mellékesen szívből gratulálok minden anyának, aki itt van és aki nincs itt, azoknak is. Úgy érzem, hogy a lámpaláznak az lehet az oka, hogy a férfiaknak a várandóssággal, a szüléssel kapcsolatos ősi alacsonyabbrendű érzését hoztam én most ide magammal.


Nem tudom, tudják-e, hogy a fantasztikusan okos Bernard Shaw, amikor Elaine Terrynek – aki a halálos nagy szerelme volt és legjobb tudomásom szerint soha egy ujjal nem ért hozzá, alig találkoztak, de folyton leveleztek, évtizedeken keresztül – írt egy levelet, amelyikben erről esik szó, és azt mondja, hogy érdekes és természetszerű, hogy a férfi elsüllyedne a szégyentől, akkor, amikor a nő szül és azokat a hihetetlen fájdalmakat állja ki, amelyek egy férfi számára elérhetetlenek, és ezért a legegyszerűbb asszonyszemély előtt is ilyenkor lesütött szemmel jár a férfi szégyenében. Igaz, utána később a férfi bosszút áll e szégyenérzet miatt. (És szerintem ebben is lehet valami igazság. )

Kétségtelen azonban, hogy – és ezt a pszichoanalitikusok is nagyon sokszor megírták –, hogy gyermeket szülni az egyfajta biológiai kreativitás, ami a férfinak nem adatott meg. Nagyon sokan azt mondják, hogy ezt a bennünk élő kisebbrendűségi érzést próbáljuk egy szociális kreativitással kompenzálni, próbálunk alkotni a társadalomban, csak azért, mert irigyeljük a nőt, aki biológiailag alkot. Ezt azért érzem rettenetesen fontosnak, mert tudják, ugye, hogy az elmúlt évek irodalma tele van azzal, hogy egyre kevesebb gyerek születik, nemcsak Magyarországon, hanem Nyugat-Európában is nagyon sokfelé. És szerintem ostobaság ezt az anyagi helyzettel összefüggésbe hozni.

Meggyőződésem, hogy az anyagi helyzetnek ehhez nincsen túlságosan sok köze. Sokkal inkább annak van köze, hogy az anyaság, az anyaszerep, valahogyan nagyon sokat vesztett az értékéből. A mai nő, szorosan összefüggésben azzal, hogy megpróbál az otthonon kívül egzisztenciát szerezni – ezt esélyegyenlőségnek hívják ma már, hiszen az egyenjogúságon túl vagyunk, de az esélyegyenlőség az ma is probléma –, és valahogy megfeledkezünk arról, hogy mi van az otthonon belül. Egy nő akkor egyenlő a férfival, ha a hagyományos otthonon kívüli szerepekben ugyanúgy teljesít és ugyanolyan elbánásban részesül. Ez jogos, mégis fájón érzékelem, hogy egyre jobban háttérbe szorulnak azok az értékek, amelyek az anyasággal, az anyai szereppel – horribile dictu – a családdal vannak összefüggésben.


Kérem szépen, nagyon-nagyon sokat beszélnek arról, és ma is tele van a tudomány olyan jellegű ellentmondó kutatásokkal, amelyek a születés és a születést követő néhány nap jelentőségével – vagy a születést követő néhány hét jelentőségével – foglalkoznak. Úgy gondolom, hogy olyan mereven, ahogy ezt az 1970-es években hitték, nem igaz. Akkor volt (illetve van, mert él) két nagyszerű amerikai szülész, az egyiket Clausnak hívták, a másikat Cannelnek, akik először írták le azt, hogy ha a babát megkapja a születést követő pillanatban az anya, ha rögtön a kezébe veszi, ha rögtön létrejön a testi és a szemkontaktus – amiről fogok még beszélni –, akkor más lesz az anya kapcsolódása a gyerekhez és másképp fog alakulni a gyerek fejlődése a későbbiekben.

Azóta fölfedezték, hogy létezik egy olyan női hormon, amit oxitocinnak neveztek el. Az a pillanat, amikor az anyai mellbimbó először találkozik a baba szájával, körülbelül az a pillanat, amikor az oxitocin termelődése megindul. Ami egyértelműen összefügg az anyai magatartással.

De, hölgyeim és uraim, ezek pusztáv biológiai dolgok. Úgy néz ki, hogy az anya és a gyerek kapcsolata sokkal több, mint ilyen egyszerű biológiai tényezőkkel megmagyarázható jelenség. Ha ez ilyen egyszerűen biológiai lenne, akkor nem lehetne igazán jó szülő egy örökbe fogadó anyukából, nem lehetne igazán jó szülő egy apából, mert náluk oxitocin nem termelődik, nem lehetne jó szülő egy olyan anyából, aki például idő előtt szül egy kis súlyú újszülöttet, vagy beteg a szülés pillanatában és ennek következtében csak később, hetek, vagy hónapok múlva veszi fel a kapcsolatot a gyermekével. Márpedig az a tapasztalat, az az én tapasztalatom is, hogy ettől még lehet igazi anya-gyerek kapcsolat. Az viszont igaz, hogy a születés pillanatában létrejövő kontaktus valóban rengeteget segíthet ebben.

Ma már tudjuk, hogy az anyáknak igazi kontaktusuk van gyermekükkel, már annak méhen belüli életben is, főként attól kezdve, hogy a magzat megmozdul, mozog az anya hasában. Ma már tudjuk, hogy amikor a baba világra jön, akkor már vannak tapasztalatai, mert méhen belüli életében hallja az anya szívdobogását, hallja az anya hangját. Tehát, nem teljesen – ha megengedik ezt a kifejezést – nem teljesen „szüzen" érkezik a világra, vannak előzetes tapasztalatai. Ennek ellenére, azok a pillanatok, amikor az anya az ölébe veszi a gyereket és ezt jól is csinálja – erre vannak segítségül a dúlák, akik tudják, hogyan kell, akik tudják, hogy milyen jelentősége van annak, hogy az anya és a gyerek egymás szemébe nézzen – nagyon fontosak mindkettőjük életében. A szemkontaktusnak, akár hiszik, akár nem, könyvtárnyi irodalma van, nem véletlenül.

Az élet első három hónapjában – tudják, ismerik a klasszikus szoptatási helyzetet – körülbelül huszonöt centi távolságra van a baba feje az anyától szoptatáskor, és amíg a baba eszik, addig egymást nézik. A baba mereven nézi az anyát, az anya mereven nézi a babát, és aki ezt a szemkontaktust először abbahagyja, az mindig a baba. Először ő tekint el, és akkor az anya szeme utánafordul a babának, mintha azt nézné, hogy mi a fenét néz ez a gyerek ahelyett, hogy engem nézne megállás nélkül. Érdekes módon a harmadik hónaptól kezdve ez az összefüggés megfordul. Az történik, hogy az anya szeme fordul el először a szemkontaktusból, és a baba néz utána, hogy mi a csudát néz, ahelyett, hogy engem nézne. Azt mondják a pszihológusok, hogy ezzel segíti az anya a babát kifelé fordulni, hogy meginduljon az érdeklődése a külvilág tárgyai, jelenségei, személyei felé.

Ha egy anya három hónapos babájával sétál az utcán, babakocsival, megáll egy üzlet előtt, beszalad egy liter tejért, akkor a hölgyek, akik elmennek a babakocsi mellett – tudják, nem állják meg soha, hogy bele ne nézzenek és bele ne mosolyogjanak a bababkocsiba – akkor a három hónapos baba visszamosolyog. És ez egy csodálatosan szép pillanat. Próbálják ezt meg egy hat hónapossal megcsinálni! Lehetetlen. Ha egy hat hónapos baba egészséges idegrendszerű, akkor – ahogy mondani szoktuk – explorál. Tudják, az micsoda? Összeráncolja a szemöldökét: „Ki a fene ez?". És ha gyengébb az idegrendszere, akkor még sírva is fakad az idegen arctól.

Azt hiszem, hogy a legfontosabb mozzanatig jutottunk el. Azt, amit egymástól tanulnak meg az élet legkorábbi időszakában az anya és a gyermeke, azt nagyon egyszerű szóval szeretetnek lehetne nevezni.

Gondoltak-e már arra, hogy milyen igazságtalan érzés az emberi szeretet? Miért szeretem én jobban a feleségemet, vagy a fiamat, mint az összes többi nőt, vagy az összes többi fiút? Hiszen pont ugyanolyanok. A fiam – ha, mondjuk, van egy tízéves fiam – ugyanolyan taknyos, mint a többi. Időnként viszket a tenyerem, mert rácsapnék, időnként büszke vagyok rá, mert jól teljesít, de mégis, valamiben különbözik a többitől. És ez a különbség az, hogy az enyém. És ezt minden nyelvben, ugye, birtokviszonnyal fejezzük ki, azt mondjuk, hogy az én fiam, az én anyám – horribile dictu – azt mondjuk, az én hazám. Ez a birtokviszony általában is érdekes: egy brit pszichológus írta, hogy képzeljük el, hogy a szomszédnak van egy ruhásszekrénye, ennek a szekrénynek a jelentősége a számomra nulla, de ha az egyetlen jó minőségű télikabátomat beleteszem ebbe a szekrénybe, ettől fogva a szekrény sorsa többé nem közömbös a számomra. A szeretet az egy ilyenfajta befektetés a másik személybe, amelyben vagy akiben saját magamat igyekszem viszontlátni. Megkülönbözteti az idegent az ismerőstől. És – visszatérve az eredeti támánkhoz – ez hat hónapos korban jelenik meg először igazán.

Ma már tudjuk, hogy a születés pillanatában is van egy halvány felismerés, a baba valahogy felismeri az anyját. Az anya nem teljesen ismeretlen a baba számára, hiszen méhen belüli életében már hallotta például a hangját. Ennek ellenére, amikorra teljesen világos, hogy tudja, hogy ő oda tartozik, hozzá tartozik, ő a fontos, a legfontosabb másik a világon, az körülbelül az öt-hat hónapos kora. Ettől kezdve, tulajdonképpen egy életen keresztül igen erőteljes különbséget tesz ismerős és idegen között, aközött aki nekem fontos és aki számomra kevésbé fontos. Ha ez a megkülönböztetés nem jön létre az életnek ebben a korai időszakában, akkor ez később nagyon komoly gondokat okoz.

Szeretni tanulunk

Egy babát nem lehet elkényeztetni. Fenntartás nélkül szeretni kell! Nem szabad engedni, hogy hiába sírjon! Három-négyéves korban azok a gyerekek a kreatívabbak, azok a gyerekek a kevésbé agresszívek, azok a gyerekek vágyódnak kevésbé ölbe, akiket ebben a korai időszakban mindig fölvettek, ha sírtak, amikor ölbe vágytak. Az anyuka megtanul néhány nap alatt különbséget tenni a sírások között, fantasztikus füle van, tudja, hogy mért sír, megismeri a sírást. Az ölbe vágyó gyereket ölbe kell venni! Nincsenek olyan nevelési megfontolások, amelyek alapján azt mondhatnánk, hogy hagyjuk, hadd sírjon!


Ismerünk olyan beteg embereket, akiknél az alapvető betegség, a lényege a betegségnek az, hogy mindenki „káposztafej" a számára. Nem tudom, értik-e? Számára „mindenki ugyanannyit ér". Ám, ha valakinek a számára mindenki ugyanannyit ér, az ugyanazt jelenti, mintha azt mondanám, hogy senki nem ér semmit se. Ez a különbségtétel nem tud létrejönni, és nagy valószínűséggel nem, vagy csak igen nehezen, akadozva működik, ha az életnek ebben a korai szakaszában nem alakul ki. A kialakulás lényege kettős, megtanulja az anyuka szeretni a gyerekét, ez az, amit az angol nyelvterületen „bonding"-nak hívnak, és megtanulja a gyerek szeretni az anyukát, ezt meg „attachment"-nek hívják. Ez két különböző jelenség, két különböző tanulási folyamat.

Az anya szeretni tanul. Nagyon sok várandós anyukát kérdeztek meg, hogy érez-e szeretetet a magzat iránt? Az a tapasztalat, hogy körülbelül a harmincöt-negyven százaléka az anyukáknak már valamilyen kapcsolatot, emocionális kapcsolatot érez a magzat iránt, de nagyon sokan vannak – a megkérdezettek több, mint a fele –, akik a szülés pillanatában, vagy a szülést követő néhány napban érzik meg az anyaságot. Ennek az oka az a szemkontaktus, az a testkapcsolat, ami a szülést követő korai időszakban létrejön.


Rengeteg nevelési vita van ezen. Ismerjük az öreg doktor bácsik tanácsát: nem szabad a síró babát felvenni, mert akkor elkényeztetjük őt. Én azt tapasztaltam negyven év alatt, hogy egy babát nem lehet elkényeztetni. Fenntartás nélkül szeretni kell! Nem szabad engedni, hogy hiába sírjon!

Kutatások bizonyítják – emellett az én tapasztalataim szinte eltörpülnek –, hogy három-négyéves korban azok a gyerekek a kreatívabbak, azok a gyerekek a kevésbé agresszívek, azok a gyerekek vágyódnak kevésbé ölbe, akiket ebben a korai időszakban mindig fölvettek, ha sírtak, amikor ölbe vágytak. Az anyuka megtanul néhány nap alatt különbséget tenni a sírások között, fantasztikus füle van, tudja, hogy mért sír, megismeri a sírást. Az ölbe vágyó gyereket ölbe kell venni! Nincsenek olyan nevelési megfontolások, amelyek alapján azt mondhatnánk, hogy hagyjuk, hadd sírjon. El lehet érni – sajnos, ezt is kipróbálták –, ha a baba üvölt, az anyuka nem reagál, másnap már egy perccel kevesebbet üvölt. Egy hét alatt el lehet érni, hogy többet nem üvölt. Hogy ilyenkor kihúzza-e magát az ember és azt mondja, hogy így kell gyereket nevelni, vagy elsüllyed a szégyentől, hát, ez ízlés dolga. Mert ez a gyerek azt tanulja meg, hogy a világot nem érdemes megszólítani, mert a világ úgyse felel soha.

A kreativitás lényege nem a fejünkben, nem az agyunkban van – az, az intelligencia, és az nem is olyan nagyon fontos. A kreativitás lényege az a bátorság. Egy olyanfajta bátorság, hogy merészeljük a járt utat elhagyni a járatlanért. Ismerik ezt a régi rossz magyar mondást, hogy: „A járt utat a járatlanért el ne hagyd!". Aki nem hagyja el a járt utat a járatlanért, lehet akármilyen intelligens, sose lesz kreatív, sose fog letenni semmit az asztalra, mert ehhez az a bátorság kell, hogy lelépjen a járt útról és kipróbáljon valami mást. Ehhez a bátorsághoz viszont biztonság kell. Az, hogy érdemes a világnak szólni, a világ ezt pozitívan fogadja, a világ erre reagál. És ha a gyerek azt tanulja meg csecsemőkorában, az élet első heteiben, hónapjaiban, hogy süket fülekre talál, akkor nem fogja megszólítani a világot.

Ismerjük azokat a gyerekeket – nincsenek sokan –, akiket én úgy szoktam hívni, hogy „használat előtt felrázandó típusú gyerekek", ha leültetem, és elmegyek fél órára, fél óra múlva ugyanott van. Ő az, aki soha nem jelentkezik, akkor sem, ha tud, akinek nincs más véleménye, aki mindent úgy csinál, ahogy a szülő mondja, a tanító néni mondja, ő a klasszikus értelemben vett „jó gyerek". Ebből sok – kétes – öröme származik a szülőnek, de amikor arra vágyik, hogy a gyereke originális legyen, hogy véleménye legyen, akkor már sokszor "késő bánat". Kellene, hogy egy gyerek nemet is tudjon mondani, az ilyen gyerek nem tud. (Sajnos sok szülő ma is azt hiszi, hogy a gyereknek nem szabad nemet mondania, ilyenkor mondja nekem az anyuka panaszkodva: „Tessék elhinni, még az apukájának is azt mondja, hogy nem!" Hát miért ne mondhatná, miért ne lehetne saját véleménye?!)

Merje vállalni a véleményét, az ötleteit, a gondolatait, legyen bátorsága ezeket kimondani, sőt kipróbálni! Azok a gyerekek, akiket arra tanítanak meg, hogy sírhat, csinálhat amit akar, ebből úgyse lesz semmi, azok egy életen át viszik ezt a tapasztalatot magukkal, és soha nem lesznek kezdeményezők, soha nem merik vállalni a kocakázatot azért, hogy szembekerüljenek bárki mással. Meghúzzák magukat, szeretnék túlélni a dolgokat és ennek következtében semmi „színt" nem mutatnak az életükben.

Az anya-gyerek kapcsolatban a legfontosabb elem, hogy az anya megtanulja szeretni a gyerekét. Annak idején hihetetlen harcokat folytattam a „rooming-in"-ért. Van egy nálam tizenkét évvel fiatalabb húgom, ennek következtében, máig bennem él az az élmény, amikor először megjelentem egy szülészeti osztályon megnézni frissen született húgocskámat: ott volt a kórházi ágy, ahol az édesanyám feküdt és az ágy lábánál volt egy pici ágy és abban feküdt a húgom. Aztán egyszerre csak „kiderítették", hogy külünféle higiéniai okokból az az „egészséges", ha a születés pillanatában elvesszük az anyától a gyereket és tizenkét óra múlva jön a gurulós kocsi, rajta fölslihtolva a babák és akkor kiosztják az anyukáknak.

Azt mondják a kutatók – az említett Claus és Cannel különösképpen –, hogy ennek komoly emocionális sérülés lesz a következménye. Van az első tizenkét órán belül egy különlegesen fontos óra a baba életében, amikor sokkal éberebb, mint ami az életkorából természetes lenne, amikor figyel, még a tekintetet is követi, meg a tárgyakat a tekintetével. Egy óra! Azt mondják, hogy ez a különlegesen érzékeny óra nagyon kihasználandó az anya-gyerek kapcsolat alakítása szempontjából. Megint mondom: biztos, hogy nagyon fontos! Minden anyuka, akinek módja van rá, használja ki. De! Azt mondom az olyan anyukák nevében, akiknek erre nem volt módjuk – pl. betegség miatt, vagy azért, mert örökbefogadott gyereke van stb. –, vagy az apukák nevében, akiknek erre szintén nincs módjuk, hogy sokkal összetettebb jelenség a szülői szeretet ennél és ki tud alakulni később is.

Azt mondják a kutatók, hogy kb. négyéves korig látszik ez a különbség. Az élet első négy évében sokkal jobbak azok az anyák és sokkal jobbak azok a gyerekek, ahol ez a korai kapcsolat, a fenntartás nélküli, test a testhez, szem a szemhez kapcsolat, az ölbevevős, testemen hordozós kapcsolat működött. Négyéves kortól ez a kapcsolat „lecseng". Lassanként a másik csapat is fölzárkózik, óriási lehetőséget kínál az élet arra, hogy kompenzáljuk azt a hiányt, amely ennek kapcsán kialakul. Nem igaz az, ha kimarad ez az első huszonnégy óra, vagy az első néhány nap, akkor örökre szóló sérülés ér. Jó anyákká és jó apákká válhatunk és, ami még ennél is fontosabb, a gyerekünk magatartásában sem lehet a későbbiekben különbséget észrevenni. Egészséges és jól szocializált gyerekké válhatnak azokk a gyerekek is, akik az első napokban nem részesültek ebből az ajándékból.

Primitív törzseket vizsgáltak kutatók nem is olyan régen, és azt mondják, egy szempont alapján 80%-os pontossággal meg lehet különböztetni azokat a törzseket, amelyek agresszívek, azoktól, amelyek nem agresszívek és ez az egy szempont az, hogy az első évben a testén hordozza-e a gyerekét az anya, vagy sem.

Az empátia kialakulása

Van egy rovatom az egyszervolt. hu nagyon jó, internetes gyerekújságnál. Ide kérdéseket írhatnak a szülők, én pedig válaszolok. Az egyik alapvető kérdés, ami szinte hétről hétre törvényszerűen előjön: „Az első életévében fölvegyem-e a gyerekemet, ha sír, vagy ne?", „Mit csináljak vele, ha sír?", „Hogy szoktassam le, főleg éjszaka?", „Borzasztó, hogy éjszaka nem tud a gyerek egyedül aludni!"


Ma a polgári lét egyik legfontosabb kritériuma, hogy a gyerekemnek külön szobája legyen. Akkor vagyok „valaki", ha a gyerekemnek külön szobát tudok biztosítani. De az élet első hat évében ezt a külön szobát csak a szülő igényli, a gyerek nem, a gyerek utálja. A hatodik életévtől kezdve aztán elkezdi szeretni és fontos lesz számára a saját szoba, de az rettenetes, amikor piciként ott van egyedül. Már egyéves korában megéli ezt a félelmet, szorongást, főként a magas temperamentumszinttel születő babák.




Engedjék meg, hogy itt egy pillanatra megálljak! Nagyon sok mindent öröklünk – ha itt a genetikusok elkezdenék sorolni, napestig nem fejeznék be, hogy mi mindent öröklünk –, például a temperamentumot egészen biztosan örököljük. A mozgékonyságot, a koncentrációs képességet, azt a különös emberi tulajdonságot, hogy előbb gondolkodom és aztán cselekszem, szemben azokkal a gyerekekkel, akik előbb cselekszenek és utána gondolkodnak. Tehát rengeteg jegye van a temperamentumnak, és ez velünk született. A méhen belüli mozgékonysága egy magzatnak pozitívan korrelál a negyven évvel későbbi mozgékonyságával.

Most képzeljék el, hogy egy házaspárnak, aki olyan „használat előtt felrázandó", jó gyereket szeretne magának, születik egy magas temperamentumszintű babája. A magas temperamentumszintű babát elhelyezik egy külön szobába, már várta őt a kelengye, minden úgy elő volt készítve, hogy az csuda, csak egyre nem készültek fel, hogy ez a baba éjszaka üvölt! Nappal még csak megvan a szentem, mert rengeteg inger éri. Ekkor az ingeregyensúly érdekében vissza kell húzódnia egy kicsit, hogy a belső ingeregyensúly meglegyen – olyankor még egy kicsit alszik is –, de éjszaka, mikor beteszik a külön szobába, a sötétbe, a némaságba, akkor ingerkeresővé válik, és elkezd kiabálni. Ilyenkor mondják a gyerekorvosok, hogy kólikás, hasfájós… Tudják, mert az általam nagyon tisztelt gyerekorvosok egy dolgot nem szeretnek, azt mondani valamire, hogy: „Fogalmam sincs, hogy mit akar. " És akkor ki lehet találni, hogy hasfájós, vagy kólikás. Pedig a dolog lényege az, hogy nem bírja ezt az ingerszegény környezetet.

Anyuka pedig ott ül az ágy szélén – nemrég ment haza a kórházból – és „Most mit csináljak? A doktor úr azt mondta, hogy ne vegyem fel, mert akkor elkényeztetem". Én számoltam, általában hét-nyolc percig bírják ki ezt az anyukák, nagyon sokszor az apuka is ott ül, tehát ne becsüljük le őket, de azért maradjunk a hagyományosnál, az anyuka ott ül az ágy szélén, hét-nyolc perc után bemegy és fölveszi. És nem tudja az anyuka, hogy valami alapvetően rossz dologra tanítja meg a gyerekét, ami egy életre szól. És ez az, hogy a baba megtanulja, hogy hét-nyolc percig üvölteni kell ahhoz, hogy valamit elérjek az életben. „Nem tudom, hogy miért kell ez a felnőtteknek?" – engedjék meg, hogy ilyen „antropomorf" módon fogalmazzak – biztos tudják, hogy a baba fejében ez így nem fut keresztül, de a viselkedése azt mutatja, hogy megállás nélkül ezt érzi: „De ha kell nektek, akkor én produkálom. "

És ott áll előttünk négyéves korában ugyanez a gyerek, rámutat a kirakatra és azt mondja, hogy: „Azt a játékot kérem szépen!" És pontosan tudja, hogy most hét perc üvöltés kell, mert ezt tanulja csecsemő, illetve újszülött korától. Sőt, olyan gyerekem is volt, aki mindig megvárta, amikor ilyenkor a sarkon befordult egy idegen és akkor kezdett üvölteni. Pontosan tudta, hogy ezzel meg tud takarítani néhány percet magának – nagyon okosak ám a gyerekek! – miközben az oksági összefüggést ők kognitív szinten nem látják, de azért a viselkedésükben benne van, hogy fölismernek valami fontosat – vagy akkor kezdett otthon üvölteni, amikor a szomszéd hazament. Pontosan ugyanilyen megfontolás alapján.

Hogyan zajlik tovább ez a folyamat? A szülő azt mondja, hogy: „Én egy modern szülő vagyok, egy ujjal nem nyúlok a gyerekemhez. " Nem, egy gyereket megütni nem szabad és ezzel én mélyen egyetértek. De ezt körülbelül a gyereke két és fél, három éves koráig bírja. Egyre jobban viszket a tenyere, egyre türelmetlenebb, és körülbelül két és fél évesen elcsattan az első a gyerek fenekére, néha még rosszabb történik, és a gyerek arcára – nem fájdalmas ez –, de a gyerek meglepődik. Nem érti a helyzetet, ezért az első ilyen fizikai büntetés mindig eredményes. És akkor a szülő összecsapja a kezét: „Jézusmária! Hát itt a megoldás, hát ezt kellett volna már korábban is!". Most nagyon rövidre fogva, az történik, hogy a következő alkalommal már kettő darab pofon kell ugyanannak az eredménynek az eléréséhez.

Az elmúlt évtizedek során a legritkább esetben találkoztam „par excellence" gonosz szülővel, de azzal nagyon gyakran találkoztam, hogy a gyerek és a szülő elkommunikálnak egymás mellett, egyre jobban romlik a kapcsolat, és mire öt-hat esztendős lesz a gyerek, addigra már őt rendszeresen verő szülők környezetében él. És az egész így kezdődött, és így kommunikáltak el egymás mellett, így váltak egyre inkább érthetetlenekké egymás számára. Mert a gyerek érzi, hogy ő nem jó, hogy benne valamilyen módon és valamilyen okból csalódtak és ettől még rosszabbá válik a helyzet, a szülő még gyakrabban üt, a gyerek még inkább kilóg a szabályok keretei közül és így tovább, és így tovább. Elindul egy kóros kör, ami nagyon gyakran megállíthatatlan.

Az az alapvető feltétele ezzel szemben a jó kör kialakulásának, hogy mindkét szülő – az anya is és az apa is – kívánja a gyereket, akarják, hogy világra jöjjön. Hogy ne szüljön egy anya se úgy gyereket, hogy például valamilyen stratégiát próbál megvalósítani vele, hogy ezzel meg lehet fogni egy férfit! Ne szüljön gyereket hanyagságból, mert a harmadik hónap után megy orvoshoz, amikor már nem lehet beavatkozni! Az a tapasztalatom, hogy a nem kívánt gyerekek sorsa kockázatosabb.

De nagyon összetett dolog ez, nem merném szívből és kategorikusan állítani, hogy mindig rosszá válik egy nem kívánt gyerek sorsa. Láttam én már olyat, hogy az anya, aki nem akarta a gyereket, megszülte és utána beleszeretett. Láttam én ugyanilyet apában is, tehát nem lehet azt mondani, hogy törvényszerűen baj van, ha valaki nem akarja a gyereket és mégis szülni kényszerül. Mégis az az igazi, amikor együtt tervezik, együtt akarják és együtt várják. Akkor ki tud alakulni az a szülői magatartás, amely feltételt ad, környezetet ad annak, hogy a gyerek megtanuljon szeretni. Amikor a gyerek szeret – az élet korai hónapjaiban –, az maga a zsarnokság. Nem tudom, tapasztalták-e már, de biztos, hogy rövidesen fogják, hogy borzasztó zsarnoki módon szeret. Mi ezt azért is hívjuk inkább ragaszkodásnak. Nem nevezzük szeretetnek.

Amikor egy felnőtt ember szeret, erre ő nem szokott gondolni. Nem is egészen épeszű az az ember, aki megállás nélkül arra gondol: „Jaj de szeretem a gyerekemet, jaj de szeretem a gyerekemet, borzasztó, hogy szeretem a gyerekemet! De, aggódom, ha beteg, reszketek, ha valamilyen kockázatos helyzetbe kerül, büszke vagyok rá, ha sikere van. " Ez az a jelenség, amit empátiának hívunk. Hogy szeretem, azt az mutatja, hogy egyértelműen benne élek, az ő sikerei és kudarcai az én sikereim és kudarcaim. A baba erre teljesen képtelen, a baba egy dolgot tud: belekapaszkodni és akarni a másikat. Fütyül ő arra, hogy fáradt vagyok, hogy dolgom van, hogy mindenféle mást kellene csinálnom, és éveken keresztül nem is képes arra, hogy ezt megértse. Szeretném, ha felkészülnének erre! Nem képes, kognitív szinten nem működik, nem megy neki az, hogy belebújjon a másik bőrébe.

Elmondom önöknek egy kedves játékomat, amelyet sok éve játszom gyerekekkel. Beleteszek egy csillogó bigyót a tenyerembe – ismerik ezt a játékot – hátra: „Üss rá, melyik kezemben van?". Mondjuk, egy hároméves gyereket megkérek erre. Rácsap a bal markomra, kinyitom, benne csillog a bigyó. Megint hátrateszem, megint előre: „Most melyikben van?". Mit gondolnak, a hároméves melyik kezemre fog ütni? Arra, amelyikben előtte megtalálta. És a hatéves melyik kezemre fog ütni? A másikra. Mert először jelenik meg a fejecskéjében, hogy: „Te azt hiszed, hogy én azt hiszem. " Utána már nem kell sok idő és többszörös áttétellel múködik, hogy: „Te azt hiszed, hogy én azt hiszem, hogy te azt hiszed, hogy én azt hiszem…", de ez az első a fontos. Amikor először kibújik a saját bőréből, megpróbál az én fejemmel gondolkodni, az én szememmel látni.

Ez egy nagyon-nagyon nehéz, bonyolult és összetett folyamat, éveken keresztül tanulni kell, hogy ez menjen. Semmit nem ért abból, hogy: „Az anyu fáradt. " És ennek következtében nem is érdekli. Semmit nem ért abból, hogy: „Az anyu beteg. " Egyetlenegy dolog érdekli, hogy neki szüksége van rá, bele akar kapaszkodni, közel akar lenni hozzá, érezni akarja azt a biztonságot, amit az anya jelenléte jelent.

Ki emeli át a küszöbön?

Évek óta dolgozom azon, hogy megpróbáljam magamban és mások számára különválasztani az anya és az apa funkcióját egy családban, mert nem ugyanaz az anya és az apa feladata.


Amikor azt mondjuk egy családra, hogy „egyszülős család", én mindig haragszom, nem szeretem ezt a szót. A „csonka család"-ot – sajnos kiirtottuk ezt a kifejezést – jobban szeretem. Az „egyszülős család" valami olyasmit sugall, hogy van egy szerencsés gyerek, akinek kettő van abból, amiből a szerencsétlenebb gyereknek csak egy jutott. Mintha volna egy apa-szülő, meg egy anya-szülő és mindkettőnek ugyanaz lenne a feladata, holott nem ugyanaz. Az anya alapvető feladata mindenekelőtt a korai kapcsolatteremtés feltételéül szolgáló szeretetnek, békének, biztonságnak a megteremtése.

Az apa feladata nem ez. Mindenekelőtt, az a feladata, hogy megteremtse az anya feladatellátásának hátterét, bázisát. De ezenkívül az apa valamifajta kaland is a gyerek számára. Amikor egy apa beszél a csecsemőjéhez, a hangsúlyai, a hangmagassága egészen más, mint az anyáé. Az anya monoton, békét sugárzó, gügyögő hangon beszél folyamatosan a gyerekkel, míg az apa beszédében hatalmas „spike"-ok, „tüskék" vannak, ugyanúgy, ahogy a babát földobja a levegőbe és az anyuka haja az égnek mered a rémülettől, a baba meg sikongat az örömtől. Amikor egy anyuka arról panaszkodik, hogy: „Tessék elhinni, mindent én csinálok, a férjem semmiben nem segít, ő csak játszik a gyerekkel.", akkor mindig el vagyok keseredve, mert nem tudja az anyuka, hogy ez a „csak játszik", ez valami hihetetlenül fontos a gyerek fejlődése szempontjából. Az apa az, aki a gyereket mindezzel „átemeli a küszöbön".

Így lesz teljes az ember élete, a gyermek élete. Az anya gondoskodik arról a szeretetről és biztonságról, ami kell ahhoz, hogy az apa átemelhesse a gyereket a küszöbön. Mit jelent ez? Megpróbálja „kivinni" és megmutatni a gyereknek, hogy milyen az élet „odakinn", a küszöbön túl. Amikor felébreszti hajnalban, hogy megyünk edzésre, amikor a kocsi alá fekszik vele és a kocsit javítják, a birkózójátékoknál, amit brit nyelvterületen „rough and tumble" játékoknak hívnak. Hihetetlen, mennyit tanul egy gyerek ezekkel. Ahogy hemperegnek a szőnyegen és a gyerek tanulja, hogy vajon milyen fogást kell alkalmazni, hogyan kell kibújni a szülői „támadás" elől. A másik emberhez bújást ott, az apától tanulja, a játékok során. És a kettő együtt – a szeretet, a biztonság és a nyugalom az egyik oldalon, a kaland, a küszöbön való átlépés a másik oldalon – teszi egésszé az életet, és adja meg azt a bázist, amivel ki lehet lépni a családból.

Mert mi, szülők elmúlunk a gyerek számára, és a feladatunk nemcsak az, hogy ezeket az értékeket átadjuk a gyereknek, de az is, hogy szépen és óvatosan, időben visszahúzódva lehetőséget kínáljunk arra, hogy ezeket az értékeket jól használja a kortárs-kapcsolataiban is. Amikor olyan gyereket látok, aki otthon nagy-nagy szeretettel van körülvéve, de képtelen a küszöbön átlépve bármit is csinálni, mert tele van gátlással, szorongással, kilóg a kortárscsoportból, annak csak a peremén él, akkor mindig azt tapasztalom, hogy e mögött egy túl szerető, túl óvó, túl védő, visszavonulni nem képes szülő van.

Kénytelen vagyok azzal a réges-régi felismeréssel befejezni, ami nem pszichológustól, hanem egy olyan etológustól származik, aki sokszor belekontárkodott zseniálisan a pszichológiába. Azt mondta, hogy egy gyermek élete három nagy fázisból áll. Az első fázis, amiről most sokat beszéltem önöknek, az „Ölelj át szorosan!" fázis. Ezt a fenntartás nélküli szeretetet meg kell, hogy kapja egy gyerek az élete korai szakaszában. Sokat legyen ölben, sok legyen vele a szemkontaktus, ez a nagy biztonság és a nagy bizalom érzése alapozza meg szocializációját.

A második szakasz négy-öt éves korában jön, ez a „Tegyél le!", vagy: „Engedj el!" szakasz. Amikor annak idején mentem a négyéves kisfiamért az óvodába, ahogy megszoktam, amikor kijött, akkor fölkaptam és magamhoz szorítottam, és próbáltam olyan nagyon-nagyon szeretgetni. (Ilyen anyás apa voltam – amikor ötvenéves korában gyereke születik valakinek, az nagy dolog –.) Aztán egyszer így az ölemben, körülnézett és azt mondta: „Na, tegyél le!". Mert látta, hogy ott vannak a haverok, és már zsenánt a dolog. A gyerek ilyenkor egy kicsit már távolabb van. A hatéves pedig már megpróbál kiszaglászni a világba.


És tíz-tizenegy éves kortól, a kiskamasz-, majd serdülőkortól, jön a „Hagyjál békén!" periódus. Naponta legalább négyszer-ötször hallja minden jóravaló szülő serdülőgyerekétől ezt. Gondoljanak bele: „Ölelj át szorosan!", „Engedj el!", „Hagyjál békén!", utána megint következik az „Ölelj át szorosan!" periódus, de ennek a tárgya már nem a szülő, hanem valaki más.

Minden pszichológiai tapasztalat azt mutatja, hogy, aki nem jut el az „Ölelj át szorosan!" periódusból a „Hagyjál békén!" periódusig a családon belül, azzal probléma lesz a kortárskapcsolatok megteremtésében. Nemcsak a hetero
szexuális kapcsolatokban, de a kortárskapcsolatokban, a barátságban, azokban a kortársélményekben, amelyek miatt jó átlépni a küszöbön, ahol kamatoztatni lehet mindazt, amit a családon belül az ember megtanult.

Ezer és ezer dologról lehetne még beszélni. Például arról, hogy mennyire más az először szülő, ahhoz képest, aki másodszor, harmadszor szül gyereket. Éveken át figyeltem egy kutatásban azt, hogy mennyire másképp bánunk a második, harmadik gyerekünkkel, mint az elsővel. Hogy meghallgathatunk ezer előadást, akkor is csak a saját tapasztalat az, ami az igazi. Elolvashatunk ezer ismeretterjesztő könyvet, akkor is döbbenet, amikor az ember először veszi a kezébe azt a kis csomagot: „Jézusom, hát ez ilyen pici, ilyen törékeny! Nem is gondoltam."

Vannak fényképeim első-szülő apukákról, ahogy tartják a gyereket és a tekintetükben ott van a rémület, az a… „Te jó Isten, egy rossz mozdulat, és eltörik!". Ha elmegyek fürdetést nézni, akkor az elsőszülött gyerek fürdetésénél ott van ez a szorongás és mellette a szomszéd néni a nagymama... Mert a szomszéd néninek rengeteg gyereke volt, rengeteg tapasztalata van erről. Minden és mindenki ott van, a doktor bácsitól kaptunk hőmérő ... És hogy van ez a második gyereknél? Ismerik azt a mozdulatot, amit az anyuka csinál: „Lehet fiam, pancsizni", és becsapom a vízbe. Ez az a könnyedség, amivel a rutinos szülő – és a rutint a szó jó értelmében mondom – neveli a gyerekét, aki tudja, hogy mi van, hogy nem is olyan törékeny, mint amilyennek látszik. Amikor van egy elegáns magabiztosság a szülőben, az jelen van a gyereken és a gyerekben is.

Az elsőszülöttek rendszerint szorongóbbak, kicsit nehezebben létesítenek kortárskapcsolatot, árat fizetnek azért, hogy szülővé nevelnek bennünket. Mert higgyék el nekem, nemcsak mi, felnőttek neveljük a gyereket, hanem a gyerek is nevel bennünket. Szülőnek lenni azt jelenti, hogy kölcsönhatás részesei vagyunk, a gyerekek nevelnek minket. És ha jól csinálja a legidősebb, igaz, megfizeti az árát, de a második gyerekünk már vagány lesz. Ő lesz az a csibész, akire azt mondjuk: „Az istennek nem tanul, úgy vág az esze, mint a borotva, de folyton a barátok között lóg az a csibész gazember, ahelyett, hogy leülne a könyve mellé." Azt a könnyedséget, amivel neveltük őt, az anyatejjel szívja magába és válik ugyanolyan könnyeddé, vagy hasonlóan könnyeddé, és ebből problémát hozó gyerekké. Neki a felnőttekkel van baja, az elsőszülöttnek pedig a kortársaival van problémája. És ez gyakran az egész életüket végigkíséri.

Azzal a tapasztalattal fejezném be, ami nemcsak a munkámból, hanem három saját gyerekből és négy unokámból is van már. (A húszéves fiam még nem szállt be, úgyhogy még várok unokákat!) Én már tudom, hogy mit jelent a tudományos karrier, tudom azt is, hogy mit jelent a népszerűség. Sok minden megadatott nekem, sok mindent megadott nekem az élet, mégis most, az életem vége felé – hiszen hetvenéves elmúltam már – egészen nyilvánvalóan és pontosan tudom, hogy a legnagyobb ajándéka az életemnek az volt, és ma is az, hogy három gyerek apja lehettem. És hogy együtt élhettem egy nővel, a feleségemmel, aki három gyerekünk anyja. Hiszem, hogy azokat az élményeket, amelyeket a szülői szerepben kaptam, semmilyen egyéb, otthonon kívüli karrierért soha nem adnám oda. Tiszta szívből kívánom mindannyiuknak, hogy ugyanilyen, vagy még nagyobb élményeik legyenek az önökre váró szülői szerepben!

Kérdezz-felelek

A Születés Hete nyitónapján elhangzott előadásokat követően lehetőség volt az előadó és a hallgatóság közti beszélgetésre. Dr. Ranschburg Jenő előadásának – öt részletben való – közlését ezzel a beszélgetéssel zárjuk.


Közönség: Említette, nagyon hasznos, hogy a gyereket, amennyiben felsír, nem hagyjuk sírni, hanem inkább fölvesszük, azonnal.

Dr. Ranschburg Jenő: Igen. . .

Közönség: …a kérdésem az, hogy ez mennyire telepszik rá a szülő életére?

Dr. Ranschburg Jenő: Nagyon!

Közönség: A gyerek ezzel később mennyire fog visszaélni? Tehát erre lehet-e építeni, hogy engem éjjel kettőkör folyamatosan, majd ötéves koráig. . .

Dr. Ranschburg Jenő: Erre el kell mondanom, hogy kik azok a hároméves gyerekek, akik folyton ölbe kéredzkednek. Sétálunk velük az utcán és azonnal: „Vegyél fel, vegyél fel!" Fordított összefüggést találunk. Azok a gyerekek, akiket csecsemőkorukban fölvettek, ha ölbe kéredzkedtek, azok kevésbé kéredzkednek ölbe hároméves korukban, mint a többiek. Ez egyébként egy nagyon fontos összefüggés, és megnyugtatásul mondom, mert ez egy rettenetesen nehéz időszak. Nem igaz, hogy a szülői szerep az csupa öröm, és csupa mámor. Nem igaz! Sokszor nagyon sok fájdalmas teher, nagyon sok álmatlan éjszaka van mögötte.


Azt szoktam javasolni, ha a gyerek sír éjszaka, ne azt játsszuk el, hogy a szülő előbb vár, aztán átmegy a gyerekhez, odafekszik a gyerek ágyához ameddig a gyerek el nem alszik, akkor fölkel, óvatosan megy a kilincs felé, de ahogy a kilincshez hozzáér, a gyerek már fönn van, és az egész kezdődik előlről. Az egész dolog így képtelenség, ezek nagyon fájdalmas és nagyon nehéz dolgok. Ezért azt szoktam javasolni, ha a gyerek már két-három éves, hogy tegyenek le a szülői hálószobában, a szülői ágy mellé egy matracot. A gyerek a saját ágyába feküdjön le! „Ha felébredsz, kisfiam, ha felébredsz, kislányom, várunk, gyere!" A gyerekek nagyon szeretnek a földön aludni, én már így hetvenévesen ebben semmi jót nem találok ebben, de a gyerekek nagyon szeretik. „Gyere át, fogd. . . " – minden gyereknek van egy puha rongya, vagy játéka, amit markol, ez a szülőt, az anyát helyettesíti, ezt nem lehet kimosni, kitisztítani, a szülő szégyelli magát, mert mocskos, de a gyerek csak azt szereti – „fogd meg a rongyókádat, édesem, és gyere át, és odafekszel mellém, lenyújtom a kezem. " Sőt! Ha a szülők jól viselik, én nagyon szerettem, nem volt matrac –, hogy: „Gyere, bújj oda közénk!" És az nagy öröm.

Már húszéves a fiam, de még mindig úgy hiányolom, pedig már tizenkét éve nem bújt oda, nyolcéves korában még előfordult, és még most is hiányolom. Ez sokkal egyszerűbb és semmiféle kényeztetetés nincs ebben. Egyetlenegy lányt, és fiút se láttam még, aki a nászéjszakáján is szívesen az anyuka, vagy az apuka ágyába bújt volna bele. Ez elmúlik.

Nyolcéves kor fölött a lehető legritkább esetben van, és nyolcéves kor táján is már csak olyankor fordul elő, ha beteg, ha fáradt, ha valami komoly feszültsége van. Akkor előjönnek ezek az „infantilis vonások", ahogy mondani szokták és akkor megint szüksége van a testmelegre, a szülői ágy melegére. Hadd kapja meg! Ki az, aki azt merészeli mondani, hogy az bármilyen formában megárt a gyereknek? Ebből csak haszna lehet, érzi a biztonságot, amitől megnyugszik, míg a különszobában magára van hagyatva, egyedül. Persze hogy sír, követel, akar valamit, vagy valakit és ha a szülő átmegy hozzá, aztán megint vissza, aztán megint át, tönkremegy az élete.

Láttam már ilyen helyzetben fölboruló házasságot, ahol ez döntő szempont volt. Mert egyszerűen nem lehet így élni. A munkában elalszik a szülő maga, már reszket, amikor le kell feküdni. Az alvásproblémák a legsúlyosabb – kicsi korban a legsúlyosabb – nevelési gondok közé tartoznak, nagyon nehezen tanulja meg a gyerek, de higgyék el nekem, hogy semmiféle ártalmat nem jelentenek ezek a valamikor olyan természetesnek vett és a modern nevelésből kiboszorkányüldözött magatartásformák: „Hagyni kell a gyereket sírni, mert különben elkényeztetjük őt!" Megint mondom, hogy a kényeztetés szónak csecsemőkorban, kicsi gyermekkorban nincs érteleme! Ez a kifejezés nem használható. A gyereknél az a feladatunk, hogy érezze, hogy fenntartás nélkül szeretjük őt!

Szolgálat ez, be kell önöknek vallanom, szolgálat. És az teszi örömteljessé, hogyha szívből csináljuk. Ezt megrendelésre nem lehet. Csak azért, mert: „A Ranschburg azt mondta", akkor nem fog menni, de ha valaki szívből teszi, akkor ne engedjék, hogy különféle csacsi nevelési megfontolások alapján megakadályozzák önöket abban, hogy ezt megtegyék és használjanak a gyereknek is, meg saját maguknak is.

Közönség: Ön azt mondja, hogy a gyereknek nincs szüksége hatéves koráig külön szobára.

Dr. Ranschburg Jenő: Csak arra mondtam, hogy úgy veszem észre, hogy ez valami státuszszimbólummá vált. „Bezzeg nekem nem adatott meg egész életemben, hogy legyen egy külön szobám és abban az egy szobában…, vagy a konyhába mentem ki tanulni, mert nem volt több szoba, de én most elérem azt, hogy az én gyerekemnek legyen külön szobája. " A gyereket a saját orientációja, kifelé fordulása kiviszi az anyu ágyából. Ez nem szülői döntés következménye, hanem az, hogy egyszerre csak a gyerek már nem igényli tovább, nincs rá szüksége.

Rettenetesen nehéz egy gyereknek elaludnia. Nemrégen gondoltam rá, hogy akármilyen későn fekszem le, van egy rítusrendszerem ehhez, ami azt jelenti, ha éjjel egy órakor fekszem le, a könyvet… a szemüveget, könyv, az kell. Lehet, hogy csak négy-öt oldalt tudok elolvasni, mert elalszom a könyv mellett, de anélkül nem tudok elaludni. Van, aki lemezt tesz fel, vagy a magnetofont kapcsolja be, halkan zenét hallgat. Kell egyfajta… elalváshoz megfelelő pszihológiai állapotba kell hozni saját magamat. A kicsi gyerek ezt nem tudja megcsinálni, ezért is kell mindig a gyerek mellé odaülni, mielőtt elalszik, mesélni neki, előidézni azokat a lelkiállapotokat, amelyek mentén rá lehet hangolódni az alvásra, mert ha ezt nem tesszük, akkor ebből mindig baj lesz. A gyerek ilyen szempontból komoly hátrányban van velünk szemben. Nem működik az, amit nagyon sok szülő csinál, hogy megmosdatom, leteszem, jóéjtpuszi, villanyoltás, kimegyek. Egy egészséges gyereknél ez nem működik! Ha meg van félemlítve, akkor lehet, hogy magára marad a szorongásaival és nem közli velem, hogy ő ott szorong és szenved, mert fél a következményektől, de biztos vagyok benne, hogy szorong és szenved. Ez így nem működik. Segíteni kell rajta, hogy beleringassa magát az elalvás jó állapotába! Ennek az egyik alapvető példája a mese, a beszélgetés, az hogy negyed órát-húsz percet ott ülök az ágya mellett, ez borzasztó fontos és kell! És ha az ágyamba jön, mert éjszaka fölébredt és odabújik mellénk, akkor fogadjuk nagy szeretettel őt!

Higgyék el nekem, hogy – mint az előbb mondtam – nyolcéves korától nem fog odabújni, nekünk fog attól kezdve hiányozni, garantálom.