Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Benkő Péter: Ha most

2008.12.13

Ha most kérdeznél, elmondanám.
Volt egyszer egy este amikor,
mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei,
tudtam téged kereslek.
Fáztál, és takarót adott neked a szeretet,
s egy pincér, meg a sötétség puha teste,
a bátortalan vágy, hogy valakit ismét szeressek,
Mert féltem az újtól, nehogy valakit ismét elveszítsek.

Volt egy mosoly is még, voltak lopott csókok,.
lopott volt minden pillanat, az örömök, a kínok..
Már tudom, semmi sem volt igaz,
már tudom, illúzió volt minden.
Nem volt igaz az ölelés...
De nem fáj már: a „Nincsen”.

Most már szinte mindegy, mit írtam akkor,
mit éreztem éppen.
Már nem karcolt több csíkot a bánat az éjszakai égen.
Ne mondj semmit még, mert véget ér az álom.
Felébredünk, s egymásra nézve semmit sem találunk.
Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba,
szorítjuk a semmit, mert nem tudhatjuk mi jön még
meddig tart: a Meddig?

Ne mondj semmit még, így szótlanul szeretlek.
Olyannak, mint a kép: mit önmagamnak festek.
Csak annyit mondj majd egyszer:
Jó reggelt... az éjszakánknak vége.
S megkapod az életet, az életért cserébe.

Most legyünk csendben, mert ránk zuhant az ég.
Felállni nem lesz könnyű, hallgassunk most még...