Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Benkő Péter: Mielőtt bármi

2008.12.12
Nem tudok mindent, s amit tudok, azt sem értem.
Meghalt a mesemondó bennem, rövidre szabott időben.
Pedig a végtelenbe születtünk, hol galambok szállnak az égben.
Amiért könnyezünk, az magunk temetése.
Melléd ül egy angyal, de elmenekülsz buta érveléssel,
Félsz érinteni szárnyát, mert a múlt csontig égett.
Énekelsz, beszélsz, vitatkozol, mondod, csak mondod…
A fél krajcárt sem érő bölcsességet.
 

Nem veszed fel a telefont. Ez az istálló kiégett.
A paripák messze futottak, ki a szabad térbe.
Vakon botorkálsz utánuk, lenézel a mélybe,
Csak egy lépés hiányzik, az utolsó.
Egy kéz hiányzik, pedig száz nyúlna érted.

 

Új kunyhót építeni félsz, fészked eddig védett.
Csodákról szólnak álmaid, a semmiről írsz meséket.
Azt hitted tudsz mindent, s most mégsem érted.
Meghalt a mesemondó benned, rövidre szabott idejében.

 

Pedig aznap este hullott az első hó.
Jégkristályok készítettek koronát neked.
A forralt bor, a kenyeres lángos illata,
A vásár forgataga volt az áldás. Veled…
Aztán a csend. Aztán a félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.

 

És nem hallod azóta cipőd alatt a ropogó havat.
És nem látod azóta a rügyező fákat, az ölelő napsugarat.
Nem ismered fel azóta a belső hangokat.
Aztán a csend. Aztán a félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.

Nem vetted észre, angyal szállt válladra,
Szárnyával suhintott, -Nézz messzire!
Csak pillanat volt a csoda, nem számítottál már semmire.
Csend van, félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.

 

Egy nap döntöttél, ne parancsoljon a mélybe a sátán szava.
Megpróbáltál élni, házad bevakolni, hová hazatérhetsz,
Mi otthon, mi haza.
Aztán újra csend lett.
Újra a félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem