Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

1.

Siralomvölgyi utazásom alatt már jó néhány dolgon eltöprengtem, s az általam felfedezett vélt vagy valós igazságok alapján arra jutottam, hogy az emberi élet nem más, mint megküzdés önnön hiábavalóságával. Minden nap saját hiábavalóságunk érzését próbáljuk elkerülni, s ehhez hozzájárul egy fogyasztásra épülő úm. civilizált társadalmi berendezkedés is.

Saját felesleges voltunkat pléh dobozok, idiótábbnál idiótább tömegcuccok, illetve felületes társas kapcsolatok hajkurászásába fojtjuk.

Kitalálunk magunknak mindenféle magyarázatot és misztikumot arra, hogy van értelme az emberi létezésnek. Ezt a célt szolgálja a vallás, a hit az UFO-kban és egyéb teátrális, szeánsz lehetőségeket magukba foglaló, szellemi kielégülést hordozó társas tevékenység. Ezek pedig csak tovább erősítik bennünk saját kozmikus magányunk érzetét, még akkor is, ha ezt bőszen tagadjuk.

Bizonyítékokat gyártunk, keresünk arra, hogy van még egy dobásunk, van lélek vagy egyéb szubsztanciális, transzcendentális alternatív megoldásunk arra nézve, hogy egyszer elégedettek, boldogok legyünk.

Imbolyogva lépkedek gondolataim kietlen siralomvölgyi pusztaságán. Hinni szeretném, hogy van folytatás. Én is éveken át kerestem a bizonyítékokat, amelyek reményt adnak egy magasabb rendű létformának, de mind cáfolható és megfoghatatlan.

Vannak, akik azt állítják halálközeli élményeikben, hogy fényt láttak és alagutat, szerintem azoknak az életük pergett le a szemeik előtt. Az első emlékünk pedig az, amint születésünkkor kibújunk anyánkból. Talán  azt élhették át, mert mások semmit sem tapasztaltak halálközeli élményeikben, ők lehet császármetszéssel születtek:)

Magamban azt remélem, hogy mégis nekik van igazuk és mégis van értelme.

 

 

2.

Merengek a jövőn. Azon gondolkodom, hogy majd 1, 10 vagy  30 év múlva ha visszagondolok erre az időszakra minden nehézség, betegség, fájdalom  ellenére is ez lesz életem legszebb, leggyönyörűbb emlékekkel teli időszaka. 

Soha nem felejthető emlék számomra az  első mosolyod, az első szavaid, vagy amikor odaültél mellém az ágyra, amikor beteg voltam és senki által nem érthető babanyelven felolvastál nekem a könyvedből, hogy megfeledkezve a betegségemről, minden fájdalmamról felnevettem. Vagy arra, amikor először lettél lázas és egy napon keresztül csak csillapítgattam és amikor a hosszú, átvirrasztott éjszaka után végre nyugodtan aludtál mellettem életemben soha nem érzett feszültség jött elő, akkor tudatosult bennem, hogy ekkora aggodalmat soha senkiért, semmiért nem éreztem még.

Az első integetésed, az első 'pápá', amire egész életembe emlékezni fogok és mikor az utolsó percben végleg legördül a függöny életem szinpadán e te kis arcodat és integetésedet akarom majd magam előtt látni.

Minden aggodalom, minden félelem, minden nehézség ellenére soha senkit ennyire fájdalmasan, önzetlenül nem szerettem még. Annyira jó, hogy VAGY, hogy velem vagy. SZERETLEK.